Légzésmunkával oldhatóak a mélyen elrejtett érzelmi blokkjaink. Ezen a hétvégén nekem is sikerült megint sikerült jó mélyre mennem.
A témánk aznapra a szégyen volt. Mikor a tanárunk említette a sarokban állást, nekem egyből beugrott, hogy hiszen én az óvodában többször is álltam sarokban. Harapdáltam másokat. És ahelyett, hogy próbálták volna megérteni miért csinálom, még bűntettek is érte. Mehettem a sarokba. Pedig nem rosszindulatból vagy valami gonosz szándékból harapdáltam, csak védekeztem! Annyi minden bántás ért már mire óvodába kerültem (fülszúrások, mandula műtét), hogy mikor azt éreztem valaki bántóan viselkedik velem én már egyből támadtam. Ez volt az egyetlen eszközöm, hogy védjem magam a további fájdalom ellen. De erre nem volt akkoriban senkinek figyelme, érzékenysége. Inkább még jobban bele toltak a szégyenbe, a bűnösség érzésébe.
Az volt a tervem a légzésmunkára, hogy ide visszamegyek. Soka oldásom volt már, de kimondottam ezzel a sarokban állok témával még nem dolgoztam. Ha csak így belegondoltam nem is éreztem olyan drámainak. Nem társult hozzá rossz érzés, ezért nem is vettem eddig elő céltudatosan. De most valami azt súgta, hogy nem azért nem érzek fájdalmat ezzel kapcsolatban mert nincs, hanem azért, mert olyan mélyre elástam. És ez nagy különbség.
A szégyen oldásának 3 lépése van. Az első belemenni az érzésbe (belemenni egy emlékkép által, vagy esetleg egy mondat által, amit valaki mondogatott neked…). A második önmagaddal együttérezni, önmagadat elfogadni. A harmadik lépés pedig a méltóság érzését behívni - az emberi létezéssel járó méltóság érzését erősíteni.
Szóval lefeküdtem és elkezdtem be és ki lélegezni folyamatosan. Először egy 20-as éveimből származó szégyen érzésbe próbáltam belemenni. Láttam magam, ahogy leguggolva fogom a fejem, hogy épp milyen ciki volt, amit csináltam. Ezt egész könnyen fel tudtam oldani. Ezután váratlanul egy 11-12 éves korombeli kép villant be. Ezzel nem számoltam. Itt éltem meg először, hogy cikiztek a bőröm színe miatt. Itt is elég hamar előtudtam hozni a méltóság érzést és feloldani a helyzetet. Az, hogy más mit mond rám az nem nekem szól. Én jó vagyok így, ahogy vagyok. Így vagyok teljes egész. Viszont, ha ő ilyeneket mond, akkor neki kellene önmagába néznie.
Ezzel úgy éreztem felkészültem az ovis sarokban állok témára. Máris ott láttam magam az ovi ajtajában. Velem volt egy felnőtt is (vagy anyukám, vagy én, mint felnőtt). Sírtam, kapaszkodtam az ajtóba, hogy nem szeretnék bemenni (ezt csináltam többször a való életben is). A felnőtt, aki velem volt azt mondta: ide most be kell menned és el kell rendezned ezt a dolgot. Én ide leülök és megvárlak.
Ez elég volt ahhoz, hogy bemenjek és máris éreztem, hogy ott állok a sarokban. Csak lélegeztem tovább, majd beindult az érzés. A szégyen érzés sokszor nem egy - egy pontban mutatkozik meg a testben, hanem az egész testet összehúzza. Nálam is ez történt. Az oldalamra fordultam és jól összehúztam magam, még a fejemet is betakartam a kezeimmel. Majd beindult a sírás, jött a fájdalom. Zokogtam. Ott álltam a sarokban, teljesen megszégyenülve. Egy érzés, amit majdnem 40 évig cipeltem magammal olyan mélyre elásva, hogy nem is emlékeztem rá mennyire fájt. Pedig nagyon fájt. Még jobban összehúztam magam és még jobban elkezdtem sírni, mikor bejött egy kép, hogy a többi gyerek mutogat rám, rólam sugdolóznak. Azt éreztem senki sem szeret, hogy ki vagyok rekesztve, hogy bűnös vagyok és rossz vagyok. 4-5 évesen ennyi fájdalom. Percekig sírtam ebben a pózban, mire kicsit enyhült a szorító, bénító érzés. Akkor láttam magam, ahogy a felnőtt énem odamegy a kis Szilvihez és az ölébe veszi. Úgy éreztem, mintha a saját kis lányomat tartanám a kezeimben, mintha neki mondanám, hogy sírj nyugodtan, megértem mennyire fáj. Mondtam neki, hogy nem a te hibád, te így vagy jó, ahogy vagy. Nem vagy rossz ember, nem vagy rossz kis lány. És főként nagyon szerethető vagy.
Ezután megváltozott a kép. A gyerekek is odajöttek hozzánk és átöleltek. Már nem voltam egyedül hagyva. Mellém álltak, elfogadtak, szerettek. Oldódott a szégyenem, a bűntudatom, és oldódott a testem is. Vissza tudtam fordulni a hátamra. Éreztem, hogy a munka a szégyennel véget ért. Egy nagyon régi sebet sikerült felszakítanom és meggyógyítanom. Hálás voltam érte.
De a testem még jelzett, hogy van még itt másik fájdalom is. Beugrott a kisfiam arca, amikor kiskamaszként ontja magából a rosszindulatú megjegyzéseit, a húgára és rám szegezve. Mindig érzem ilyenkor a lelki fájdalmat, amiket a szavaival okoz, de eddig még nem mentem bele úgy igazán miért is van ez. Engedtem, hogy erősödjön a mellkasomnál a szorítás, engedtem, hogy hassanak a szavai a fejemben. És akkor beindult a sírás. Átengedtem magam az érzésnék. Annak a fájdalomnak, bántásnak, amit a világba szórunk szét szavainkkal, tekintetünkkel, cselekedeteinkkel. Éreztem a sok elzárt, megkeményedett szívet. A sok embert, aki képtelen érezni. Megkeményedett szívek, akik bántanak. Mert elzárt szívvel nem tudsz tisztán, feltételek nélkül szeretne. A szeretet mindaddig félelem és hiány alapú, amíg megkeményedett szívből ered. És mennyien élnek így! És mennyi fájdalmat árasztanak ezáltal a világba! Hogyan legyen a világunk jobb, békésebb, amíg ennyi fájdalom és szenvedés árad ki az emberekből.
Azt kívántam: Bárcsak minden érző lény képes lenne valóban érezni!
Úgy éreztem ez lenne a kulcs egy jobb világ felé! Valódi érző lényekké válni, nem pedig megkeményedett szívű robotokká.
Lélegeztem. Oldottam saját régi szégyenből eredő fájdalmam, majd megnyílt a tér és oldottam egy kis darabkát a világ fájdalmából is.